Üvölt a zene. Kell ez a zaj, most kifejezetten ez kell, pedig az egységről szeretnék írni… nem tudok csendben elmélkedve, hanem hangos fémes ritmusok bömbölnek körülöttem… furcsa mód így hallom most meg a gondolatatimat, mintha ez az ellentmondás, és belső feszültség lengené körül azt az egyszerű dolgot, ami közben olyan hatalmas, hogy szavakat keresek hozzá, hogy ki tudjam fejezni mit is jelent. Miért ilyen nehéz és megfoghatatlan? Mint a kék ég, amihez ha közelebb mész, már nem is olyan színű. A levegő elillan, amikor meg akarod érinteni, mégis mindig és mindent körbevesz, élni sem tudsz nélküle. Ismered azt az elméletet, miszerint a létező világ összesen 10%-át látjuk, érzékeljük valójában? Ennek a 10 %-nak a része a színekként érzékelhető fény is. A maradék 90-ről hogy beszélnél, miközben nem látod, de tudod, hogy ott van?
Így érzem magam, miközben a szakralitásról szeretnék írni. Mert mikor megszületett a hely, ahol az Aura-Somának, a női köröknek és a veszteség feldolgozási munkánknak helyet teremtettünk, gondolkodás nélkül jött a neve: Színtiszta Szakrális Lélekközpont. Nem volt kérdés, vagy lamentálás, ötletelés, hogy mi fejezi ki a tevékenységünket leginkább. A név talált meg minket. Majd jött hozzá a következő gondolat: szakrális hétköznapok. Újabb ellentmondás…
Mit jelent ez a szakralitás? És főképpen, hogyan élhető a mindennapokban? Ebben a cikkben erre kerestük a választ, mivel a színek nyelvére fordítva ez a téma a Narancshoz és a Magentához is kapcsolódik, s a május nálunk erről a két színről szól.
Szakrális, spirituális, ezoterikus… mostanság egyre inkább elértéktelenedő szavak. Értem azt is, miért, de sokan, ha meghallják, sikítva menekülnek, kuruzslást kiáltva… gyanakodva, csak úgy, mint a szeretet szó hallatán, mely sokaknak kiüresedett váz csupán, elkoptatott, jelentéktelen, semmitmondó. “Most minden szakrális”, mondják egyesek lenézően… a spirituális meg lassan már negatív jelző, pejoratív minősítés, majdnem hogy ítélet. Ilyen az ember… osztályoz, minősít. Talán, mert így tudja értelmezni a világot és benne önmagát. Feloszt, megoszt, miközben elhatárolódik, főleg, ha nem is érti, miről van szó. Közben a lényeg meg valahol elvész és inkább nem foglalkozunk vele.
Gyors körkérdéssel rögtönzött „kutatást” végeztünk a Színtisztában, nem tudományos alapon, de mégis, érdekelt, hogy ki mit gondol a szakrális szóról, a szakralitásról közelebbi és tágabbi köreinkben. A nagy lendületünkre néma csend volt a válasz, pontosabban halk suttogás, mert néhány értékes választ azért kaptunk (amit ezúton is köszönök). De azért gondolkodóba estem. Eszembe jutott egy kutatás, amit megfilmesítettek, és ahol a magyar emberek szakralitáshoz való viszonya is megvilágításba került, mely szerint félünk ettől a dologtól és nem tudunk mit kezdeni vele.
A szakrális valójában Istenit, szentet jelent, mégsem vallást, főleg nem nemzetit. Kapcsolódik hozzá a rend fogalma és valószínűleg mindenkinek van erre egy belső válasza, ami csak a sajátja, szubjektív megélése. Körkérdésünkre ilyen válaszokat kaptunk:
„A szakrális számomra egyfajta emelkedett, szent, isteni dolog, állapot. Mindenképpen az égi világhoz való kapcsolódást jelenti. Itt a Földi síkon, amibe szakralitást viszünk, azt magasabb rezgésen tudjuk megélni annak legtisztább szentségében.”
„Univerzumokon átívelő.”
„Vallással kapcsolatos dolog jut eszembe és valahogy az ősi érzéssel megspékelve. Nem tudom jobban leírni, de inkább emberhez közelebbi érzés, mint Istenhez.”
„Egy minőség a dolgok megélése terén. Egy reggeli elkészítése,
figyelem szentelése a családtagjaimra, tudni meghallgatni valakit, értékelni a
másik figyelmét. Amikor egyensúlyban és békében vagyok MAGammal és a világgal.”
Én személy szerint azt gondolom, hogy nem lehet az életet felosztani spirituálisra és nem spirituálisra, szakrálisra és nem szakrálisra. Pontosabban lehet, csak az egy megosztottság, amiben valami hiány mindig felmerül. Azt gondolom, legbelül úgy érzem, hogy maga az élet szent és maga az élet szakrális, a legegyszerűbb mozzanataival együtt, sőt, leginkább ott kezdődően. Mert csak azután lehet szakrális egy szerelem, egy párkapcsolat, egy szerelmi együttlét, egy anyaság, és bármi más, akár a hétköznapjaink, ha a legkisebb dolgokban ott van ez a minőség. Ha a pillanatban benne van a legkisebb dolgok iránti figyelem, szeretet és tisztelet – a másikban jelen lévő élet iránt.
Emlékszem a pillanatra, mikor egy élet megfogant, a gondolat felfoghatatlanságára, hogy egy emberi élet honnan, miből jön, miből lesz a test úgy igazán. Hogy van az, hogy két sejtből ez a komplex rendszer, amit embernek hívünk, felépül és él, hogy mi tartja életben – e teremtő erő hatalmasságát áterezve az ember inkább csendben meghajol a Természet vagy az Isteni előtt.
Az élet maga szent. Ha így nézzük a hétköznapokat, nem lenne szükség olyan felhívásokra a közösségi médiában, hogy „egy hónapig ne vásárolj új ruhát”, „Ne használj műanyagot”, ne szemetelj, ne csináld ezt vagy azt, mert a bolygónk és rajta az élet elpusztul… mert az életet tisztelő szabályok valójában bennünk élnek. Felhívások nélkül nehezen megy. Embereknek tragédia kell vagy legalább egy betegség, hogy felébredjenek arra, hogy minden élő pillanatot értékeljenek.
Május, mondják, a szerelem hava. A természet kibontakozásának, a virágok, fák, megújhodásának, a rózsák nyílásának fő ideje, a termékenység hónapja. Anyákat, gyermekeket, virágokat, egybekelő szerelmeseket ünneplő időszak. Ünnepek sora, melyeknek nem csak egy adott napon, vagy hónapban, de életünk minden napján jelen kéne lenniük. Ez az élet pezsdülésének időszaka. Ünnepek, örömteli pillanatok, melyek a hétköznapok szürkeségébe színt és varázst visznek. Boldogságot.
Éljünk úgy, hogy minden pillanatban az életet ünnepeljük, mert minden pillanat szent. Csupán attól, mert létezik. És nem csak attól, hogy templomba jársz, vagy angyalokhoz imádkozol, vagy meditálva mantrázol egy hegy tetején vagy egy fa tövében. A sorrend mintha megváltozott volna. Kint keressük, ami bent van, vagy bemegyünk szent helyekre azért, hogy felfelé kapcsolódjunk, arra az egy órányi imára, meditációra. Majd a spirituálisra szánt időből kijőve folytatjuk a hétköznapi játszmáinkat, ítélkezve, egymást bántva, szétszedve, leuralva.
A szakralitás számomra a hétköznapok művészete és az öröm megélése. A lelkiség kifejezése a mozdulatokban, az érintésben, a szeretésben, a gondolatok minőségében, a szándék kifejezésében, a kimondott szavak jelentésében, a cselekedetekben, legyen az egy ölelés vagy éppen egy vacsora elkészítése, egy asztal megterítése. Ebből a nézőpontból nincs különbség ezek között, teljesség van, egység van. És bármelyikünk képes erre, mert élő lények vagyunk, akikben ott az isteni szikra, a kvintesszencia, az ötödik elem, az Isteni elem, magyarul a Szer-elem (ami nem egyenlő a szexuális vágyak vonzásával).
Talán hallottad már ezt a mondatot, hogy minden a nőből indul.
Igen, a világban a nő az, aki az életet megszüli – a méhébe fogadott magból felnövelve a testet. Az életnek helyet adó, az életet befogadó méhe így szakrális. A nő életet tud adni, fenntartani, táplálni, ettől szakrális ő ugyanúgy. És ez nem csak az anyaságot jelenti – ez is csak a teljesség egy részlete volna, mert nem csak a test szülésétől lesz valaki anya. Minden nő papnő, nem csak az, amelyik spirituális. Minden nő boszorkány, nem csak a füvesasszonyok, és minden nő szerelem istennő, nem csak a tantra szakértői. Minden nő gyógyító, aki a szeretetével növelni tudja a másikat. Mert a nő növeszt – ha nem a szeretet által, akkor is, csak azt már intrikának és viszályszításnak hívják, bomlasztásnak… ekkor visszaél az eredendő erejével, lesz gonosz mostoha, méregkeverő boszorkány, vagy kurva.
Játékos leány, tüzes szerető, tápláló anya, gyógyító, bölcs asszony, papnő – mindegyik minőség bennünk van, mert nők vagyunk. Lehet, hogy eltemetve, eltagadva, megsebezve, de ott van mélyen, egy sötét barlangban várakozva a föld mélyén. De él, talán ébredezik. És most emlékezni kezd… erőt, bátorságot gyűjtve elindulna a világosság felé… Kapuk vagyunk mind, mi nők, és áthozzuk, visszahozzuk azt, ami e világra érkezni akar. A teljesség benned van. A szakralitás benned van, mert élsz. Ha emlékszel, ha visszatanulnád, ha élnéd – tedd! Hozd vissza a világba az életet, a megosztottság helyett az egységet, a szerelmet. Mindenekelőtt a hétköznapjaidba, mert akkor minden nap varázslatos ünnepnap lesz. Te magad leszel nemhogy a királynő, de az Istennő maga, így a párod az Isteni Férfi, a kapcsolatotok a szakrális szerelem, szerelmes együttléteitek nem csak a szexről szólnak majd, hanem az egység szentségéről, a földi paradicsomról.
Nem azt mondom, hogy mindezek után nem lesz kihívás a világunkban, de változás, minőségi változás az egészen biztosan. Nőként először önmagadban, majd általad a férfiben és a családodban. Mindenki a maga háza táján söprögessen, egy szép új világért. Felmerülhet a kérdés, hogy jó-jó, de hogyan csináljam ezt, ha „hülyét kapok a munkahelyemen a kollégáktól, estig robotolok és a párom is kikészít, mire lepihennék, már egy roncs vagyok… kinek van erre energiája?”
Erre a következő cikkünkben válaszolunk, addig is ha csak annyit megjegyzel, hogy a nő az élet, és az élet mindig a fény felé növekszik, akár a legkisebb mag, amiből hatalmas fa nő, akkor megjegyzed, hogy mi fán terem a szakralitás.
A Színtiszta Szakrális lélekközpontban eszközöket adunk ehhez. Az Aura-Soma színterápia segít emlékezni önmagadra, arra, aki valójában vagy. A Méh Erő Ébresztő szakrális női körökön női energiáidat teheted teljessé. A veszteség feldolgozó konzultációkon összetört lelkedet teheted újra egésszé. A női életutat kísérő szertartásainkon pedig ünnepelheted magát az életet. Ha van kedved, tarts velünk.
Szeretettel: Molnár Mária
Színtiszta 