Sokszor várjuk azt, hogy valaki jöjjön, mondja meg mire van szükségünk, mitől lehetnénk jobban fizikailag vagy lelkileg. Vagy egyáltalán, mondja már meg valaki, hogy mi a bajunk! Pedig minden segítő körülmény körénk rendeződik, ha eljött az ideje. Ez a szinkronicitás.
Este nem tudtam aludni és eszembe jutott, hogy újra meg kéne hallgatnom azt a gyerekkori kedvencemet, amiről itt már írtam. A sötétben előkotorásztam egy fülhallgatót, a youtube-on kikerestem az Alice csodaországban hangjátékot és hallgatni kezdtem. A mese hallgatása közben újra felidéződtek bennem a gyerekkori esték, amikor már feküdtem az ágyban, néztem a falakon játszó árnyékokat és hallgattam a történetet. Körülbelül a felénél bealudhattam és a Humpty Dumptyról szóló versikét sajnos már nem hallottam. (Időközben meghallgattam mindkét hangjátékot, így az Alice Tükörországban-t is és rá kellett jönnöm, hogy Humpty Dumpty verse ez utóbbiban hangzik el.)
Various – Lewis Carroll: Alice Csodaországban lemezborító
Reggel azon gondolkodtam, hogy nem tudom megfogalmazni magamnak, hogy mi a jó ebben a mesében. Nem is olyan jó, mint amire emlékeztem. Csupa összevisszaság az egész, lehetetlen dolgok összessége. Néha még félelmetes is.
Délelőtt újra elkezdtem hallgatni. Kihangosítottam, hogy közben menjen a munka is és akkor belebotlottam az interneten egy írásba. Egy édesapa beszámolója volt arról, hogy hogyan élte túl a válást és mit meg nem tett azért, hogy a számára oly fontos szeretett személlyel, a kislányával ne sérüljön a kapcsolata. Vagy legalább legkevésbé sérüljön. Szeretettel ajánlom, itt olvashatjátok.
Még a felénél sem tartottam az olvasásnak, amikor elkezdtek potyogni a könnyeim. Majdnem kimondtam hangosan: bárcsak az én apukám is ilyen lett volna! Bárcsak elmondta volna, hogy nem megy el örökre! Bárcsak!
És akkor megértettem, hogy én voltam Humpty Dumpty, én törtem össze darabokra, amikor a szüleim elváltak és én voltam Alice is, aki belekeveredett egy zavaros, rossz álomba és onnantól folyamatosan keresi a kiutat, a hazavezető ösvényt. Vagy ha jobban tetszik, keresi a módját annak, hogy újra meglelje az egységállapotot.
A testem remegett. Izgatottságot és mélységes hálát éreztem.
Hálás vagyok a Mindenhatónak, hogy a kezembe adott két olyan módszert is, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy más szemmel tudok ránézni akár a magam, akár más ember életére. Mintha az életemet mozgató, régebben kuszának vélt szálak, egyetlen egységes szövetté állnának össze, mely szövetet most kiterítem és sétálok rajta az időben. Látom a szüleimet, ahogy riadtan próbálják menteni, ami menthető, a maguk módján, megtéve mindazt, ami tőlük telik. Fiatalok, tapasztalatlanok, nem értik miért éppen velük történik, ami történik. Szeretem őket, feltételek nélkül. Ami megtörtént azt nem változtathatom meg. De a bennem sérült 5 éves gyermeket meg tudom gyógyítani, más szóval …Humpty Dumptyt össze tudom ragasztani.
Hogy hogyan? Erről itt olvashatsz és itt is.
Szeretettel, Sebestyén Ági
