Elárulom, nekem mi.
Kicsi gyerek koromban nagyon sokat bújtam a Búvár zsebkönyvek sorozat köteteit. Különösen az énekes madaras könyvecskéket szerettem, mert abból mindent megtudhattam a kertünkben imitt amott felbukkanó kismadarakról.
Volt egy ami különösen tetszett, de sajnos soha nem fordult elő nálunk. Az Őszapó. Olyan kis cukinak, aprónak tűnt és a kicsi gombóc formájával nagyon belopta magát a szívembe, de mivel soha nem láthattam, azt hittem valamiféle ritka madárka.
Tél elején elhatároztam, hogy madáretetésbe kezdek, amivel nem titkolt célom az volt, hogy örömet szerezzek magamnak a téli borús napokon. Emlékeztem még, milyen örömmel néztük otthon az ablakból, télen a havas tájat és a cinkéket a madáretetőben. Először csak magvakat szórtam ki az ablakpárkányra helyezett tálcába, amire 2 nap múlva meg is érkeztek a cinkék, méghozzá 3 féle is, széncinke, kékcinke és fenyőcinege. Aztán kicsit utána olvastam a téli madáretetésnek és egy helyen írták, hogy az Őszapók imádják a cinkegolyót, na több se kellett bevásároltam belőle és kitettem néhányat a konyha ablak előtti barackfa ágaira.
Talán 2-3 hét telhetett el, amikor egyik reggel olyan 9 óra körül a konyhában mozgolódtam és fél szemmel kinéztem az ablakon, amikor is egy raj madárka csapott le a cinkegolyókra. Voltak vagy kilencen és, mint a villám ellepték a golyókat és pedig ott álltam földbe gyökerezett lábbal és csak annyit tudtam mondani, hogy úristen, úristen! Jöttek az Őszapók, ellepték a cinkegolyókat és egy perc múlva, ahogy jöttek, huss, úgy el is illantak. Én 10 centivel a föld felett lebegtem egész délelőtt. Végre láttam! Itt voltak az Őszapók!
Nem jönnek minden nap, és nagyon szerencsés pillanatok azok amikor láthatom őket. Ma is épp az előbb, teát készítettem és a konyhapultnál álldogáltam amikor megjelentek, talán heten lehettek és most maradtak, úgy 3-4 percig is és én földöntúli mosollyal gyönyörködtem bennük, mint egy kisgyerek.
Egy ideje visszanyúltam a gyerek illetve kamaszkori hobbikhoz, időtöltésekhez, ezekben találok felüdülést, örömet, boldogságot. Feltöltenek és rájöttem, hogy ezek voltak azok, amik gyerekkoromban segítettek megküzdeni a stresszes vagy traumás helyzetekkel. Így jött vissza az életembe 30 év után a kerékpározás, így jött azt hiszem a madáretetés is. Decemberben elkezdtem újra kötni is, mert a sütés már nem elégítette ki “a készítsek valamit ami kézzel fogható” utáni vágyamat és amúgy is nagyon hízlal, aztán meg volt, nincs. Egy kötött sapkát se megenni nem lehet, se nem fogy el, szóval pont nekem való dolog.
Haladok! Nem mellékesen, a nem létező bakancslistámon kipipálhatok egy tételt. Láttam Őszapót :D.
Színtiszta 